Szentendre, 2022. február 19.
Mi a bűn? – Istenellenes lázadás, az isteni rendet felborítani, a szeretetet megtörni.
Az ősbűn (eredeti bűn) következményei:
Az Istennel való kapcsolat megtörése, az istenképiség lefokozódása; a szeretetképesség csökkenése, a szabadság összezsugorodása, az értelem, benne az istenismeret és megismerőképesség elhomályosulása; kiszolgáltatottság az ördögnek, az ő uralma alá kerülve; a szenvedékenység és a halandóság.
Ennek megfelelően: Milyen területeken kísért bűnre az ördög?
A) Erkölcsi téren és értelmi – eszmei téren. Erkölcsi téren a bűn hogyan csinál rendetlenséget? Az isteni parancsok és tanácsok átlépésével, mint a tízparancs és a szeretet parancsa.
B) Értelmi-eszmei téren milyen rendetlenséget idéz elő a bűn?
A hamis tanításokat, a tévelygéseket indukálja, ezek kialakulásában vett részt rejtőzködve. Ilyenek a pogány vallások, nem keresztény filozófiák, áltudományos világnézetek és elméletek, az eretnekségek és szakadások.
Bűnnek számít tehát a tévtanítás, vagy az álvallás, a téves filozófia?
• IGEN. Hozzátéve: a tényleges bűnről akkor van szó, amikor az igazság ismeretében, tudva és akarva történik az eltérő tanítás, elmélet, eszme választása, képviselete. A hosszú történelmi idők során a felelősség többé-kevésbé azoké, akik egy-egy új eszme elindításában tevékenykedtek az őskinyilatkoztatás (homályos) elemeinek tudatos mellőzésével, valamint egyéni és csoportérdekeiknek erkölcstelen kibontakoztatása szempontjaival, a közjó és az alapvető morális értékek mellőzésével (pl. egy fáraó istennek tartatja magát), illetve később a már megjelent ószövetségi-újszövetségi Kinyilatkoztatás ellenében. A különféle téves tanok ugyanis gyakran jelennek meg önző, diktatórikus, embertelen célok megvalósítása szolgálatában. A számos ilyen történelmi példából látható az, hogy a kísértés, melyben a sötét hatalom az ember ellen dolgozik, mindig egy tőről fakad, s lényegében egyszerre több téren, összefüggően nyilvánul meg (lásd: a magas hatalmi pozícióba jutó vezetők életében megjelenik az erkölcsi parttalanság, mint pl. a szexuális perverzió).
Van – e olyan parancsolat, amit áthág az értelmi-eszmei bűn? Az elsőt a tízparancsolatban, és az elsőt a kettős főparancsból. Valamint külön is a MTörv 18, 9-13 parancsát, ami az „okkultizmus elleni parancs”: „Ha bevonulsz arra a földre, amelyet az Úr a te Istened ad neked, ne tanuld el az ottani népektől az utálatos dolgokat: ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy tűzön menjen át, aki jövendőmondásra, varázslásra, csillagjóslásra, vagy boszorkányságra adja magát, aki bűbájosságot űz, aki szellemet, vagy lelket kérdez, aki halottat idéz. Mert aki ilyet tesz, utálat tárgya az Úr szemében; az Úr, a te Istened emiatt az utálat miatt űzi el ezeket a népeket előled. Légy egészen hű az Úrhoz, a te Istenedhez. Ha ezek a népek, amelyeket elűzöl, hallgatnak is a jövendőmondókra, meg a varázslókra, neked az Úr a te Istened ezt nem engedi meg.”
De miért is nem engedi meg ezeket? Mert ezeket az álcsodákat a gonoszlelkek viszik végbe. Ugyanezen könyv 32. fejezetében pontosan megadja a választ az Úr szava: …mert „Gonoszlelkeknek áldoztak, nem Istennek, ismeretlen isteneknek…” (MTörv 32, 17-18)
Az Ószövetség nagyon sok szövege támadja a pogány és bálványimádó tanokat és vallási szokásokat. Isten egyértelművé teszi, hogy a bálványimádás a gonoszlelkek imádata. Ők a Biblia szavai szerint az „idegen istenek”, a „más istenek”. Hogyan mondja a zsidó vezetőknek címezve Jézus, hogy a tévelygés az ördög kísértése? „…Az ördög az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8,44)
A tévelygés bűnei milyen igazság ellen történnek?
A Kinyilatkoztatás igazságai ellen.
Az ókortól fogva a hazugság bukott angyala ötféle formában dolgozik az egyetlen igazsággal szemben:
1) A sokféleség (pluralizmus) módszerével, amennyiben létrehozta a pogány vallásokat és filozófiákat. Egy-egy nagy területen belül, egy-egy népcsoport körében ezek nem ütköztek más nézetekkel, önmagukban koherensnek tűntek. Ám ezáltal az emberiség mégis megosztott volt.
2) A későókori hellenizmusban kezdődik meg a tanok vitája itt-ott, elsősorban a görög kultúra által érintett területeken. Például az újplatónikusok kritizálják a gnosztikosukat, majd pedig a keresztényeket. Ekkor terjed a keresztény hit, s megkezdődik az ördög második taktikája az Igazsággal szemben: a Kinyilatkoztatás támadása szellemi téren, amely vitákat eredményezett. (Az újplatónikus bölcselők, mint Kelszosz, vagy Porfüriosz, illetve kevésbé az ún. akadémikusok arisztotelészi irányzata, vagy Julianus aposztata császár.) Azóta is tart az eszmei-elméleti úton történő támadás a keresztény hit ellen. Ez ma ilyen csoportokra tagolódik: a pogány hitetlenség (materializmus) támadása, történelmi nagy vallási rendszerek fellépése (pl. hinduizmus, iszlám), az újpogány vallási irányzatok (pl. krisnatudatúak, új sámánizmus, új boszorkányság, „prána nadi”, stb.), filozófiai rendszerek.
3) Az ősellenség jellegzetes finom „jezabeli” módszere, hogy a becsempészett hamissággal lazítsa fel az eredeti igazság homogenitását. Ez a szinkretizmus módszere, a keverék létrehozása.
Erről mondja az egyházi megfigyelés: elegendő, hogy 10 százalék hazugság keveredjen a 90 százalék igazság mellé, máris összedőlhet az egész. A hellenizmus évszázadaiban (kb. Kr.e. 330 – Kr.u. 100-ig) a római birodalom összehozta a különféle vallásokat és kultúrákat, s a találkozásokból keveréktanok fejlődtek ki, jelesül a gnoszticizmus, vagy a misztériumvallások. A vallások és világnézetek elviselték az új elemeket és a keveredést. Ennek ösztönző vizuális példája a római Pantheon…
A keresztény hit jelentősen különbözött és különbözik más tanításoktól és vallásoktól. Kezdettől fogva szó sem lehetett szinkretizmusról.
2 Kor 6, 14-16: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Béliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?”
Az ókorban, majd a középkorban a kereszténység igazságait elsősorban a gnosztikus tanítók igyekeztek felhasználni és összeépíteni egyéb hagyományokkal, más vallási elemekkel. Ez ellen a törekvés ellen a tiltakozás már a páli és jánosi írásokban, aztán a Jelenések könyvében megjelenik az Újszövetségen belül. Ez jelenti a lelkek megkülönböztetésének egyik fő területét az Egyházban ettől kezdve! „Vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta jelent meg a világban!” (1Jn 4,1) Ezután az egyházatyák, főként a 2-3. századi apologéták teljesítik a hitvédelem feladatát a Szentlélektől vett karizma és az eredeti szentírási, és az apostoli hagyomány tanítása alapján.
A 4. században Nüsszai Szent Gergely így fogalmazza meg a keresztény alapállást a támadásokkal és a fellazítással szemben: „Mi a Szentírást tesszük meg minden tan mértékének!”
Az ókeresztény századok alatt, midőn a teológia kialakul, a keresztény tanítók felhasználták a görög filozófia által adott olyan eszközöket, mint a logika, mint egyes fogalmak az emberről és a világról, ahogy a fizika használja a matematikát, de soha nem alkalmazták a pogány vallási tanításokat, és nem azonosultak soha a pogány filozófiák lényegi világképével, sem emberképével. Az emberi gondolkodás vívmányainak használata (arisztotelészi logika az egyházatyáknál, sztoikus atropológiai fogalmak akár Szent Pálnál, stb.) nem szinkretizmus a keresztény hit világában, mert mindig döntő marad a tanítás megannyi lényegi tétele. A görög filozófia nyelvezete alkalmassá vált az első 12 század keresztény tanítói kezében a kinyilatkoztatás üzenetének mélyebb megértetésére a műveltek számára, de az üzenet lényege soha semmit sem torzult. Sőt, a szent tanítók az ókori filozófiai irányzatok saját fegyvereit fordították vissza ellenük. Az egyházatyák a kezdettől két forrását nevezik meg az Igazságnak: az Apostoli hagyományt és a Szentírás szövegét. Az „Igazság evangéliumáról” beszélnek. Kialakult a hitvédelmi harc, amelynek során a kereszténység szellemi győzelmet aratott a pogányság, a gnoszticizmus, és egyéb divatos ókori, majd középkori szellemi támadások felett.
A 325-ös első egyetemes zsinattól kezdve aztán a zsinatok és a pápai közlemények jelentik a segítséget a tájékozódásban. Ez egy folyamatos megkülönböztetést jelent, amit az Egyházi Tanítóhivatal fogalmával jelölünk.
4)Nem csupán az volt a veszély a századokon keresztül, hogy a keresztény hit tiszta vérvonalát összekeverik kivülről vett idegen elemekkel, hanem megjelentek időről időre a belülről kialakuló téves eltolódások, hamis következtetések is: az eretnekségek; ezek tehát a keresztény hiten belüli tévelygések, mint az ariánizmus, a nesztoriánizmus, a monofizitizmus, a képrombolás, a protestantizmus, stb.
Agathón atya a negyedik századi egyiptomi remeték szentség hírében megöregedett képviselője volt. Egy szép napon a környékbeli fiatal remeték megbeszélték, hogy próbára teszik az öreget és megtréfálják: „Agathón atya, azt hallottuk, hogy erkölcstelen és gőgös vagy. Azt mondta: Az vagyok. Te vagy Agathón, a fecsegő és rágalmazó? Azt mondta: Én vagyok. Ismét mondták: Te vagy Agathón az eretnek? Azt válaszolta: Nem vagyok eretnek!...Miért vállaltad el ezeket a vádakat, és az utolsót miért nem? – Mert az elsőket elvállalni hasznosak lehetnek lelkemnek, de az eretnekség elszakadás Istentől, és én nem akarok Istentől elszakadva élni.”
5) Az ötödik formája, amellyel a hazugság bukott fejedelme támadja a kinyilatkoztatás-alapú hitünket, különösképpen az újkorban, egyre erőteljesebben a 18-21. században, az magának a liberalizmusnak az elterjesztése. Az első liberálisok a gnosztikusok voltak, akik lázadtak minden tekintélyi forma és norma ellen, kivülállóknak tekintették magukat; minden gnosztikus csoport alapítója, vagy vezetője maga volt a főpap, a bölcs, vagy az „isteni szabadító”, saját „kinyilatkoztatással”. Köztudott a szabadkőművesség eszmerendszerének gnosztikus eredete. A szabadkőművesség pedig a modern liberalizmus szülője. Az ókori hedonizmus beállítottsága is alapokat szolgáltatott a későbbi modern liberalizmusnak.
A liberalizmus című ördögi változatban deklaráltan „nincs küzdelem” az egyes világnézetek, eszmék, vallások között, s ez az alapvető hazugsága, amellyel az igazság elleni aknamunka legkönnyebben elvégezhető. Itt elvileg mindenki annak hisz, akinek akar, azt hiszi, amit csak akar, ami neki tetszik, oda csatlakozik, ahová akar, s nem foglalkozik a másik hitével, vagy nézeteivel. A legrövidebben ez a világnézet így szólal meg egybehangzóan a sátánista Aleister Crowleynál, a modern sátánizmus főpapja és az antropozófus Michael Ende könyvében: „Tégy, amit akarsz!” Alkalmazói a parttalan tolerancia hamis jelszavát kiabálják, de a gyakorlatban már jól kirajzolódott, hogy csak egyetlen egy világnézettel szemben nem toleránsak, s ez a kereszténység. „Semmi sem új a nap alatt…” Nem meglepő, de jó tudni, hogy a császári római diktatúra minden vallással szemben türelmes volt, és hagyta működni, kizárólag a kereszténységet üldözte. Semmi új nincs az ördög műveiből.
Egy háromnapos lelkigyakorlat végén a kicsi falusi plébániámon a pesti egyetemista fiatalok csoportjából feltette az egyik résztvevő a kérdést: „Atya, ezek szerint akkor nekünk is kellene térítenünk a pogányokat?” – Igen! – mondtam, - és meglepődtek…
Szent Hippolütosz (+ 235) római püspök ezt írta a gnosztikusoktól idézve: „Magatokat tegyétek meg kiindulási pontul; magatokbe nézzetek… ott találjátok meg…”
Szent Irenaeus, Tertullianus a 3. század során komoly terjedelmű könyveket írnak a gnoszticizmus leleplezésére. A módszerük befelé haladó, introspektív meditáció, illetve megvilágosodás, ráébredés. Az ezoterika (endzóterosz= befelé néző) innen származik: az ember önmagába mélyül el, saját magában találja meg megváltását, célját, önmaga isteni mivoltát. Ugyanez a módszer működik a legtöbb keleti vallásban, főként a hinduizmusban és a buddhizmusban.
Az embert üdvözítő igazságokat tehát két nagy csoportra oszthatjuk:
- erkölcsi igazságok – ezek gyakorlati feladatok és eszközök a földi és az örök boldogság elérésére; „mit tegyünk, hogyan éljünk?”
- a másik az eszmei, tanbeli, elméleti igazságok; mit tudok a létezőkről? minek tartom: az Istent, az embert, a szellemi lényeket, az anyagvilágot, illetve milyen ezeknek a viszonyuk egymáshoz?
Ezt az egészet nevezhetjük világnézetnek. A világnézet két része az emberi élet, illetve a világ célját is érinti:
Van-e cél? miben áll a cél? Mi a jövő?
Hogyan érjük el a célt? Halad-e valahová a világ?
Elkülönülnek a világnézetek aszerint, hogy mi szerintük a viszonya Istennek/istenségek az emberhez, a világ egészéhez?
Eszerint három fajta nézet alakult ki a történelemben:
Dualizmus
Monizmus- panteizmus:
=Minden Isten. A létezők együtt alkotják a nagy Egyet, a végső Egységet, amiből az is következik, hogy egymásnak részei, s egymás mellé vannak rendelve. Így minden, ami van, isteni, sőt, istennek tételezhető. Eszerint a véges s változó valóság az istenséghez tartozik, ezért fel kell tételezni az Egésznek az örökkévalóságát; ám ezzel együtt az isten részévé, mozzanatává válik mindenfajta „rossz” is, s ez nem felel meg az Isten abszolút létteljességének és abszolút jóságának. Képviselői közül: Platón, Hegel, Tévtan, mert eltörli a radikális különbséget Teremtő és teremtett, Végtelen és véges (függő lét) között. Isten nem „része” a világnak.
Alexandriai Kelemen (+215): „A pogányság legnagyobb tévedése, hogy a kozmoszt isteníti.”
A panteizmus következetes végigvitele a monizmushoz juttat el, amely materialista egységtan: minden, ami van, anyag és örökkévaló, esetleg a szüntelen átalakulásban (marxizmus).
Mi a célja az ördögnek a panteizmussal:
1. Törölni Isten személyességét, világfelettiségét, szuverénitását, abszolút mivoltát.
2. eljuttatni az „istenség részévé vált” embert az autoteósziszhoz, az ÖNISTENÍTÉSHEZ. MÁRPEDIG EZ VOLT AZ ANGYAL ŐSBŰNE. Aztán az emberrel is ezt célozta meg; ez az ALAPVETŐ KÍSÉRTÉS: „vegyél róla, törd át Isten akaratát, s akkor olyanok lesztek, mint az istenek”.
3. Elmosni a határt az ember lelke és az anyagi valóság között. Hittétel: az ember test és lélek egysége. Ha azonban az ember része az egésznek, az egész valóság egyneműnek is tekinthető (pl. „minden rezgés, Isten is rezgésforma”), akkor az ún. embernek sincs erkölcsileg felelős személye; a személy pedig e nézetekkel szemben: önálló, szabadsággal rendelkező egyedi létező, nem úgy, mint pl. a víz.
4. Megalapozni a mágiát. A mágiában a „megfelelések” tana szerint jöhet létre a nem Istentől való „csodák” sora, akár gyógyító, akár pusztító célból; a feketemágus itt szúrja ki a bábu szemét egy tűvel, s a bábunak megfeleltetett személy a tengerentúli helységben megvakul. Természetesen nem a monizmus törvénye a magyarázat; ilyen kantextusban egyedül maga a démon az, aki ilyesmit végbevisz; ugyanaz, aki ezt a minden-egy világnézetet sugallta, s a neki megfelelő „csodatevő” praxist kidolgozta.
NB! A panteizmusban felfedezhetjük a politikai globalizmust tervező ördögi felvezetést; ha az ember már az egység bűvöletében él, s magát is a nagy egész, a nagy terv, „nagy visszaállítás” alanyának tartja, s hamarabb elfogadja majd az erőszakos egységesítő rendeleteket.
A katolikus dogmatika hittétele leszögezi: „a lelkünk nem része egy minden ember fölött álló és mindnyájunkban közös valaminek, hanem lényegesen önálló valóság (substancia), amely azonban csak a testtel tud együtt önállóan működni.” (Előd István, Dogmatika)
Az emberi lélek NEM emanálódott (kiáramlott) az Istenből. Ezért nem egylényegű Istennel, aki „lélek”-nek is mondatik. Az ember lelke nem egynemű az angyalokkal sem, akik lelki lények. Az angyalok sem „kiáramlás” (emanáció) révén keletkeztek, hanem Isten első teremtményei. Egy angyal sem viselkedik egyszer jó lélekként, máskor gonoszként, ahogy az antik démontanban és napjaink ezoterikus nézeteiben tartják; nincs átmenet, s a bukott angyalok már nem lesznek jókká.
A nem keresztény vallásokban az önmegváltás elvét és technikáit találjuk (ennek egyik csúcsa a jóga). Az önmegváltás és önistenítés gyakorlati technikái újulnak meg a modern okkultista irányzatokbn, pszichotechnikákban. Ezeknek sikereiben tehát az ősi kísértő ünnepelteti magát…
„Ha vesztek a fáról, olyanok lesztek, mint az istenek”… önmegvalósítás… önmegváltás… önistenítés... A minden egy, a minden isten eszmék összefüggenek a liberalizmussal, az ezoterikával, okkultizmussal, az emberiség újra és újra, itt is, ott is megerősödő kísértésével, amely csapdába vezet.
Ezért nem mindegy, hogy tárgyilag, tartalmilag MIBEN HISZÜNK, amikor kereszténynek tartjuk magunkat, s az sem mindegy, milyen gyakorlatban, milyen vallási cselekvésben fejeződik ki a hitünk.