Istennél nincs gazdagabb, összetettebb, hatalmasabb létező. Isten mélységeit nemigen közelítheti meg az emberi értelem, vagy a szív. Ezért lett Kinyilatkoztatás. A Kinyilatkoztatás magyarázatokat adogat nekünk, ha figyeljük.
A mai embernek a szeretet szó jobban fekszik, mint pl. a dicsőség szó. Noha a szeretet fogalmához is sok hazugság társul, a dicsőség a közismert történelmi és egyénileg tapasztalt emberi negatívumok rengeteg vonzatától terhes. Mégsem mellőzhetjük, hogy a Kinyilatkoztatás szövegeiben megjelenik az Isten dicsőségének fogalma. Ugyanúgy, mint a szeretetének fogalma. Az isteni dicsőség hasonértelmű fogalma még a fenség és a mindenhatóság, vagy a ragyogás. „Szeretet az Isten” – írja Szent János. Ez a legfontosabb tudnivaló, és ez így a legtömörebb, a legrövidebb. A szeretet pedig sokmindenből áll; alázatból, szelídségből, önzetlenségből, hűségből, stb. Ezek jó fogalmak Istenre. De azt, hogy mindenek feletti, meg hogy Ő az egyetlen Teremtő és a Szabadító, és mondjuk hogy abszolút létező, azt többek közt a Biblia a dicsőség fogalmával írja le. Ám az isteni dicsőség tulajdonképpen szeretetcselekménnyé válik, mert nem tartja meg magának egyik isteni személy sem, hanem mindig továbbadja. Joggal mondhatjuk a Szentháromságról: az Atya megdicsőíti a Fiút, a Fiú megdicsőíti az Atyát, és a Szentlélek az Atya és a Fiú közös dicsősége, megdicsőíti mindkét isteni személyt, és viszont.
Egy emberi példa: Iskolás fiú megnyeri a városi tornászversenyt, s amikor ünneplik és kérdezik, rámutat a nézőtéren ülő édesapjára, s bemondja, hogy tőle tanulta a magas fokú gyűrűgyakorlatot; ilyen módon megdicsőíti az apját.
Ha az ember igazán meg akarja különböztetni Istent a többi teremtménytől, akik között az angyalok és az emberek is képesek a szeretetre, akkor a legalkalmasabb erre a dicsőség fogalma. Mózestől kezdve a prófétákon, aztán az apostolokon, majd a szenteken keresztül kapjuk a tapasztalatokat, a bepillantásokat Isten dicsőségébe (pl. a Jelenések könyvében is). A Bibliában a dicsőség egyben a mennyországi élet, amely mértéken felül fölötte van a földi dolgoknak, amelyek dicstelenek.
Ha csak a Húsvét tartalmát nézzük: Feltámadása és mennybemenetele által Krisztus már belépett az isteni dicsőségbe (Lk 24,26), amelyet az Atya az ő szeretetében már a világ teremtése előtt elkészített neki. Jn 17, 24: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, és lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mivel már a világ teremtése előtt szerettél engem.” Íme, ahogy a dicsőség elválaszthatatlan a szeretettől, hiszen Isten a boldogságát, amelyet dicsőségnek is nevezhetünk/neveznek a szent szövegek, szeretetből megosztja teremtményeivel. Az 1 Tim 3,16 Krisztus-himnusza: „Aki megjelent testben, igazolást nyert lélekben…, világszerte hittek benne, s fölvétetett a dicsőségbe.” 1 Pét 1,21: „Isten feltámasztotta… és megdicsőítette”. ApCsel 3,13: Isten megdicsőítette szolgáját, Jézust. Íme, tehát az Atyaisten szereti Fiát, a Fiú szereti az Atyát, mert engedelmes neki, amivel az „Atya nevét megdicsőíti” (Jn 12,27-28).
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek között folyamatosan cirkulál a szeretet, tehát mintegy cirkulál a személyek közt szüntelen a másik megdicsőítése is: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet! Erre szózat hallatszott az égből: Megdicsőítettem és ezután is megdicsőítem.” (Jn 12, 27) Ez a Szentháromság élete.
A tanítványok Jézussal együtt járva ezt valloták. „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.” (Jn 1,14) Ezt a dicsőséget a tanítványok többek között Jézus csodáira mondták, mint az örök s hatalmas Isten megnyilvánulásaira.
Az Egyház dicsősége pedig abban bontakozik ki, hogy: „Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által!” (2Kor 3,18)
A szentmisében különféle dicsőítések szerepelnek az ősegyházi liturgiától fogva, mint: „Dicsőség a magasságban Istennek…dicsőítünk Téged, áldunk Téged, imádunk Téged…”