Családi tragédiák, illetve súlyos pszichés betegség lett az eredménye annak, hogy sok-sok évvel ezelőtt bedőltünk a hamis istenek ígéretének a férjemmel együtt: „Azt tanítjuk meg nektek ezen a szabadegyetemen, amit a szocializmus alatt elhallgattak előletek az iskolákban” - hangzott a hízelgő szó, s mi teljes erőbedobással faltuk a „tanokat”, végeztük az ezoterikus gyakorlatokat…. mígnem bekövetkeztek a tragédiák…
Ezután egyre inkább Istent szerettem volna keresni. Bár a vallásomat addig nem gyakoroltam, mégis elmentem Medugorjéba, ahonnan 40 nap múlva megváltozva tértem haza. Isten irgalma lehetőséget adott egy új életre, ahogy az alábbi zsoltár mondja:
„Várva vártam az Urat
s ő lehajolt hozzám
Meghallgatta könyörgésemet,
kihúzott a nyomorúság verméből
a sár fertőjéből:
Lábamat kősziklára helyezte,
lépésemet biztossá tette.
Új éneket adott számba,
Istenünket dicsérő szózatot” (Zsolt 40)
Hazatérve elköszöntem mindazoktól, akik régi életem részei voltak, s belevetettem magam a mulasztásaim pótlásába: a gyónás, áldozás és szentségimádás különleges isteni ajándékait nap mint nap átélhettem… előadásokat hallgathattam, könyveket olvashattam a szentek életéről, szolgálatáról. Isten akkoriban mindent „tálcán tett” elém... nekem „csak” törekednem kellett Őrá figyelni. Újabb és újabb lelkigyakorlatokra jártam, itthon és külföldön egyaránt, ahol újabb és újabb kegyelmi adományokban volt részem, de nyugalmam nem volt teljes. Tulajdonképpen nem is tudtam, mi hiányzik még.
Egy immár teljesen gyógyult, de valamikor nagyon beteg idősebb hölgy hívott egy napon, hogy menjek el Gál Péter atya lelkigyakorlatára.
14 éve múlt, hogy „A New Age keresztény szemmel” című könyvét olvastam, de később is sokszor forgattam a kezemben, de sohasem volt alkalmam személyesen is megismerni őt. Erős késztetést sem éreztem, éppígy most sem, hogy részt vegyek az atya tanításain. Talán gyengeségeim miatt, vagy talán mert szigorúnak véltem őt. Most már csak hálával a szívemben gondolhatok vissza az ő következetességére!
Már megtapasztalhattam megtérésemnél fogva Jézus szeretetét, de ez a mostani alkalom annyira különleges volt, hogy élményeimet nem tarthatom magamban.
A lelkigyakorlat legelején az atya feltette a kérdést, hogy gondoljam át, mit várok Jézustól ez alatt a három nap alatt… Imádkozott azért, hogy csak Jézus vezesse ezt a három napot, s tegye meg mindazt az Úr Jézus, amit szeretne cselekedni… szóval mindjárt az elején meglepett, ahogy átadta magát a szolgálatra, ahogy átadta magát Jézus akaratának… és ez az alázat átragadt rám is! Végtelen nyugalommal a lelkemben képes voltam átgondolni életem összes fájó sebeit, emlékeit újra, annak ellenére, hogy oly sokszor megtettem már, és sokszor bocsánatot kértem, ill. meg is bocsájtottam… azaz legalábbis azt hittem, de az atyán keresztül egy olyan alázat áradt szét bennem is, hogy csak írtam, írtam, kiknek is kell megbocsájtanom.
És a három nap nem a rohanásról szólt, hogy minél több információt tudjunk bezsebelni, hanem maradt bőven időnk arra, hogy mindenki átgondolhatta kéréseit, problémáit, amivel ide érkezett. Nagyon fontos volt a szilencium! Így mindenkinek lehetősége volt „csak” Jézussal beszélgetni! Itt, most valóban csak a tanítással foglalkozhattam.
Este elérkezett a Szentségimádás! Megkért bennünket az atya, úgy helyezkedjünk el, hogy mindenki láthassa az Oltáriszentséget! És számomra ez a szentségimádás egy csodálatos ajándék lett!
A Szentségimádást alatt, amelyet az atya vezetett, mélyen tudtam magam belehelyezni életem egyes fejezeteibe. Sajátos érzésem volt, hogy itt most valami egészen különleges dolog történik… hiszen a Legnagyobbhoz, a Leghatalmasabbhoz szólunk… ugyanakkor hiszünk abban, hogy várja szavainkat, hogy megcselekedhesse bennünk azt, amit Ő kigondolt számunkra, mert jelen van! Olyan egy órás ima volt ez, mintha valóban egy másik, mennyei dimenzióban lettünk volna.
Hálával telt szívvel érkeztem haza, de annyira sajnáltam, hogy olyan gyorsan véget ért ez az alig három nap. Ennek ellenére most sem gondoltam arra, hogy majd ezután valami eget rengető dolog fog velem történni (ahogy az elmenetelemkor sem tápláltam különösebb elvárásokat), - ám nem így lett!
A megelőző időkben, hónapokban, a családunkban felütötte a békétlenség a fejét. Anyósom halála után férjem testvére csúnyán ki akarta semmizni férjemet abból az örökségből is, amit édesanyjuk neki ígért. Szegény férjem kétségek között szenvedett: anyja végakaratához ragaszkodjon-e, vagy a békesség kedvéért, a testvéri szeretet jegyében, hagyja, vigyen testvére minden ingó-és ingatlan vagyont. Én „hoztam a formámat” és az igazságtalanságra hivatkozva hisztiztem, követelve, ami a jog és az erkölcs szerint is járna nekünk és cirkuszoltam férjem „gyengesége” miatt. Aztán egy héttel a lelkigyakorlat után, reggel arra ébredtem, hogy végtelen nyugalom van a lelkemben. Éreztem, semmi sem lehet olyan fontos, mint az, hogy szeretettel legyünk egymás iránt!
Világossá vált előttem, mennyire nagy ajándék Istentől, hogy közel 40 éve élhetünk együtt, békés házasságban, egymást tisztelve, szeretve.
Ennél a szeretetnél pedig semmi, de semmi a világon sem lehet előbbre való… és hogy ezt a szeretetet semmi sem írhatja fölül… Bocsánatot kértem a férjemtől minden gyanúsítgatásért és megadtam a lehetőséget neki, hogy ha a hagyatéki tárgyaláson vitára kerülne sor, mindenről mondjon le!!! Alázattal hagyjon el minden vitát és csak a szeretet legyen az egyetlen fontos a számára. Sohasem fogom elfelejteni a könnyes szemét, reszkető ujjait, amint átölelt! „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen! Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is!” /Kol3,13/
És itt még nem ért véget az az ajándék, amit Jézus a lelkigyakorlatnak köszönhetően cselekedett.
Nagy megbántottság élt bennünk a segítségnyújtás elmulasztása miatt, amit pszichés betegségben szenvedő fiunk állapota miatt átéltünk barátainktól, rokonainktól, illetve az az érzés uralkodott el férjemmel bennünk, hogy mi magunk sem akarunk az egészségesek között lenni. Ez az érzés úgy illant el belőlem a hazatérésem után, mint amikor az esőcseppek felszáradnak virágszirmokon a nap sugaraitól. És ennek jegyében egy hétvége alatt személyesen felkerestünk mindenkit, akivel szemben fenntartásaink voltak. A 18 éve fennálló távolságtartásunknak véget vetve egész rokonságomat meghívtam hozzánk; együttlétünk alatt „színt vallhattam”…. megoszthattam velük megtérésünk folyamatát, s lehetőségem adódott kifejteni hitünk gyakorlását.
A harmadik csoda az volt, amikor egy hölgy, aki régente úgy ragaszkodott hozzám, mintha a saját édesanyja lennék, s aki aztán a saját esküvőjére készülve mégis mélyen megbántott engem, amiért teljesen megszakadt a kapcsolatunk, minden átmenet nélkül, 3 év elteltével, most egyszer csak felhívott telefonon; beszélgetést ott folytattuk, ahol régebben, azelőtt abbahagytuk, teljes bizalomban és békességben…
Végezetül Péter atya imaszavaival szeretném zárni a tanúságtételemet: „Úr Jézus Krisztus! A Te Szavaid szerint, a Te Szent Nevedben kilépek a múltamból, mert mindent átadtam Neked! Fogd meg a kezem, Te vezess, tégy szabaddá, vezess akaratod szerint, add Szent Lelked békességét! Dicsőülj meg a közeli és a távoli céljaimban, egész életemben! Amen!”
2019. júniusában
E. Sz.